Hazatérés – 1.rész

A Keleti pályaudvar órája elütötte a kilencet. Egy fiatalasszony áll a jegypénztárnál, hogy megvegye a jegyét, hogy végre hazatérhessen szülővárosába, amit oly régen látott már. Azóta bejárta fél Európát, de a háború hazahozta és megkínozta egyszersmind meg is erősítette, de most már otthon akart lenni. A háború is véget ért, nem kell aggódnia azon, hogyan jut majd haza. Jegyét hamar megveszi, nem akar hely nélkül maradni, hiszen Budapestről Sárvárra nagyon hosszú az út, és nem szeretne állva utazni. A vonatindulásig még majd’ fél óra van hátra de az ülőhelyek gyorsan fogynak. Szerencsére az egyik fülke még szinte üres, a hat lehetséges helyből kettőt foglaltak el eddig. Egy idősebb pár ült a fülkében, mindketten mosolygósak, érezni rajtuk, hogy ez az út a végső hazatérésük lesz, ez az utolsó útjuk ebben az életben. A fiatalasszony óvatosan húzza el a fülke ajtaját, félve attól, hogy megzavar egy bensőséges pillanatot és bátortalanul beköszön:
– Kezit csókolom!
A válasz: csend. Az öregek egymásba feledkeztek. A bácsi odafordult a feleségéhez és a kezét fogta. Ez a szerelem valódi, szavak nélküli vallomása, ebben a kézfogásban benne volt az életük, és minden érzés, ami a halál közeledtével egyre szorosabbá fűzte ezt az áldott kapcsolatot. Most csak egymásnak léteztek, megszűnt körülöttük a világ. A fiatalasszony ettől zavarba jött és úgy gondolta, hogy nem szeretné zavarni őket és jobb lesz, ha másik fülkét keres. Ezzel megragadta a fülke ajtajának kilincsét, amely – bár tisztelte az öregek elmélázó szerelmét – most mégis valami csikorgó hangot préselt ki magából, ezzel kizökkentette ezt a kedves idős párt a merengésből. Elsőként a néni törte meg a csendet:
– Isten hozott kedvesem! Gyere csak be nyugodtan!
A néni hangja mintha felbátorította volna a fiatalasszonyt, aki azonban továbbra is zavarban érezte magát, de lassú léptekkel belépett a fülkébe. Közben végig a nénit nézte, aki minden mozdulatával a fülkébe invitálta a kisasszonyt. Ez megnyugtatta a kisasszonyt és a nénivel szemben helyet foglalt.
– Köszönöm a helyet! – mondta, bár szüksége éppen nem lett volna rá, hiszen a hely megilleti őt, mert jegye van a vonatra. A köszönés sokkal inkább szólt az idős házaspár társaságának. A néni kedvessége imponált neki és az édesanyjára emlékeztette, aki otthon várta. El is határozta magában, hogy az utazás során a lehető legkedvesebben fog a nénivel viselkedni és ehhez jó alapnak tűnt a hely megköszönése.
– Nincs mit, aranyom! – válaszolt a néni. – Tulajdonképpen örülök, hogy csatlakozik hozzánk. Amint látja, nagyon szeretem a férjemet (közben folyamatosan a férje kezét szorongatja), de sajnos oda a hallása. Ez a háború tönkretett mindannyiunkat. Pedig szép kis lakásunk volt a belvárosban…
És itt elcsuklott a hangja. A férje vállára hajtotta a fejét, ő pedig szorosan átölelte. Nem hallotta miről van szó, de a feleségét nagyon jól ismerte. Tudta, hogy a háború romba döntötte addigi életüket és terveiket és azt asszony nehezen, nagyon nehezen viselte. Látta, hogy mindig sírdogál, és ez neki is fájt. Bár semmit sem tudott mondani, ölelése, kézfogása valódi menedék volt az asszony számára. Ez volt az egyetlen biztos pontja a világban.
– Nagyon sajnálom… – kezdte mondani a fiatalasszony, de a néni leállította.
– Ne sajnáljon – mondta, de közben a kezét tördelte – ne sajnáljon. Felettem már eljárt az idő. Meg hát a legfontosabb dolgot megtarthattam – s közben a férje felkarját simogatta.
– Ráadásul gyermekeink is vannak! – folytatta – most hozzájuk megyünk Ajkára. Ők szívesen látnak majd bennünk. Jó gyerek az én fiam. Orvos. Hányszor hálát adtam az Úrnak, hogy ilyen fiúnk van. Majd ha odaérünk maga is megismeri kedvesem.
És a néni belejött a mesélésbe. Örült, hogy mesélhet. Bár a férjét nagyon szereti, mellette némaságra van kárhoztatva. Nagyon értette már a csend nyelvét sőt olykor-olykor szerette is, hiszen a csend egyet jelentett a férjével, a szeretett lénnyel, tehát a szeretettel. Neki a csend volt maga a szeretet. A beszéd pedig a munkája része volt. Titkárnőként dolgozott, ahol szinte állandó jelleggel beszélnie kellett. Most is ezt érezte és csak mondta, mondta…
Közben egyre nagyobb volt a mozgás a vonaton. Fülkeajtók nyitódtak-csukódtak, lábak dobogtak a folyosón, és egyre nagyobb lett a lárma.  Erre a néni is figyelmes lett és megállt a mesélésben.
– Sokan leszünk. Ez a három hely se sokáig marad üres. Remélem, hogy akik ide beülnek, olyan kedvesek lesznek, mint Magácska – és rámosolygott a fiatalasszonyra, aki rögvest el is pirult
– Maga annyira jóságos és kedves… – kezdte el a mondatot a kisasszony, mire egy anyuka jelent meg a fülke ajtajában kézen fogva kisfiát. A fiúcska négy-öt éves lehetett, de az anyuka is nagyon fiatal volt, a kisasszonynál valamivel idősebb. Soványak voltak mindketten.
– Befogadnának minket? – kérdezte az anyuka és ebben a kérdésben benne volt élete története. Mindannyian bólintottak, a fiatalasszony segített feltenni az anyukának a bőröndöt. Miután a bőrönd a helyére került a két fiatalasszony tekintete találkozott. Ez az esemény apró mosolyt csalt mindkettejük arcára.
– Klárának hívnak – mondta az anyuka.
– Én Teofila vagyok – válaszolta a fiatalasszony.
– Csodás neved van – mondta Klára, miközben kintről füttyszó hallatszott, és a forgalmista kiáltozása:
– Beszállás, beszállás! A szombathelyi gyorsvonat azonnal indul! Csukják be az ajtókat!
Újabb sípszó és megindult a gőzös vidáman pöfékelve, pufi gőzfelhőcskéket eregetve a nagy szürkeségbe. 1945 nyarát írtuk ekkor és a mozdony a remény dalát dúdolta…

Folyt.köv.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s