Anna Karenina – ahogy én láttam

Gyakran lesajnáljuk a múltat, a múlt irodalmát, mégis igen gyakran merítünk belőle. A Nyomorultak iránti rajongásom is ékes bizonyítéka. A filmipar is előszeretettel nyúl vissza a múltba és egy újabb 19. századi remekművet, az Anna Kareninát dolgozta fel.
Úgy ültem be az Anna Karenina vetítésére, hogy a történetről csak annyit tudtam, hogy Lev Tolsztoj írta, és azt, hogy nagyon hosszú. De jobb is volt így, mert nem tudtam előre a történet végét és végigizgulhattam a filmet. 
Az izgalom egy roppant jól eltalált jelző. Talán a zaklatottságot tenném még hozzá, mint a film fontos jellemzője. Erre a zaklatottságra játszik rá a rendezés, ami elsőre meglepőnek és furcsának tűnt, de a végére nyugodtan leszűrhettem a tanulságot: Joe Wright rendezése zseniális. Olyan lendületet és hullámzást ad a filmnek, ami a nézőt magával ragadja, de egyszersmind leírhatatlan. Egyszer a musicalek gyors tempójában látjuk az eseményeket (ehhez a musicalekből átvett képi elemeket hív segítségül), máskor pedig Tarr Béla drámai lassúságával látjuk a szereplőket. De ami a legjobb az egész filmben, az a díszlet. Egy színházterem az egész, ahonnan az ajtók nyitásával kerülünk mindig egy újabb jelenetbe, majd ugyanúgy térünk vissza oda. Ez nekem gyakran juttatta eszembe az orosz balettet.
A szereplők is igazodnak ehhez a trendhez: Anna Karenina a mozgalmasság megtestesítője a vásznon, míg férje Karenin, a nyugalom és hidegvér embere, szinte érzelmek nélkül. Keira Knightley és Jude Law párosa telitalálat volt, mindketten otthonosan mozognak a szerepben. Mellettük nekem kicsit gyengének tűnt Aaron Taylor-Johnson, mint Vronszkij gróf, Anna szeretője. Bár a kétségek bemutatásában jól muzsikál.
Az Anna Karenina egy furcsa szerelmi történetet mond el, amelyben nagyon hamar eljutunk az első fellángolástól a legmélyebb depresszióig. Egy olyan világban, ahol mintha tilos lenne szerelmesnek lenni, ahol a férjnek az a dolga, hogy a saját és felesége hírnevét megőrizze és kifelé azt mutassa, hogy minden a legnagyobb rendben van. A legfontosabb szereplő ebben a szerelmi háromszögben a gyerek. Ha nem lenne Annának gyermeke Karenintől, akkor hamar le is lépne és beteljesülhetne a szerelme. De így Kareninhez láncolja fiának szeretete. A dolgot tovább bonyolítja Vronszkijtól született lánya, majd pedig betegsége, amire morfiumot írnak fel, így megkezdődik a valóság és a hallucináció játéka, ami valódi őrületbe kergeti Annát és ezt Joe Wright rendező zseniálisan mutatja be a gyors vágásokkal és a tükrök használatával.
Összegezzünk: az Anna Karenina egy csodálatos képi világgal és nagyszerű rendezéssel elkészített adaptáció, amelyben a színészek hozzák az elvártat, de semmi többet. Nem lesz belőle kasszasiker, az bizonyos, de aki egy különleges filmélményre vágyik az mindenképp nézze meg. Ráadásul a zene is jó.

Leave a Reply

%d bloggers like this: