Kultúrharc, avagy a hét szűk esztendő

Minap láttam egy tévés műsort. Öt ember beszélgetett a kultúráról, kultúrharcról. Bár ha jobban belegondolok, sokkal inkább elbeszéltek egymás mellett. Két “nemzeti-konzervatív” és két “balliberális” ült egymással szemben plusz a műsorvezető. Bár párbeszédnek kellett volna lennie, annak csak halvány árnyékát lehetett felfedezni a műsorban. 
Az tagadhatatlan, hogy a műsorban megszívlelendő gondolatok is elhangzottak mindkét oldalról, azért a kölcsönös vádaskodás sem maradhatott el. De volt két dolog, ami nekem nagyon böki a csőrömet:
– L. Simon László államtitkár mondata, mely szerint álszent dolog a színházigazgatók kinevezése körüli pályázós rendszer, sokkal korrektebb lenne, ha a felettes szervezet vezetője nevezné ki az új igazgatót.
– Kerényi Imre szerint a balliberális tábor számára most jön majd a hét szűk esztendő, tanuljanak ők is böjtölni, ha már neki is kellett korábban (elmúltnyolcév)
Először a kinevezésről. Az egész botrány a már sokat emlegetett Nemzeti Színház igazgatói pályázata során robbant ki, ahol igazából az egész bizottságosdi csak háttér volt az egyébként remek rendező hírében álló Vidnyánszky Attila kinevezéséhez. Erre mondta a kulturális államtitkár, hogy egyszerűbb lett volna ha ő maga nevezi ki az új igazgatót. Van az ötletében ráció, hiszen a kinevezés sok felesleges indulatot spórolna meg. De egy demokráciában ez így nem működhet. Persze az az álságos pályázat, ami a Nemzetit övezte, szintén nem működőképes. Művészeti kérdésben ráadásul egy ember nem dönthet, hiszen akkor egy ember ízlését tükrözné és nem az egész országét. Egyszerűbben is el lehetne dönteni ezt a kérdést. Ha már a nemzet színházáról van szó, akkor legyen szava a nemzetnek, hogy mit és kit akar látni a saját színházában. Legyen népszavazás a kérdésben, ami akár interneten is megvalósítható lenne. Nem kerülne sokba és hamar kiderülne, hogy kire és mire van igény a nemzet színházában. A másik lehetőség szerintem az, hogy ki kell nevezni egy kulturális menedzsert a színház élére, mint Bátyai Edinát a Szegedi Szabadtéri játékok élére, aki érti a módját, hogy miképpen lehet egy színházat jól eladni. És így egyik este Alföldi, másnap Vidnyánszky rendezhetne. A kettő nem zárja ki egymást sokkal inkább kiegészíti, a kettőnek meg kellene férnie egymás mellett. Álmaimban ilyen a Nemzeti színház.
A hét szűk esztendőről. Na ez is sajátos magyar gondolkodás. Ha korábban nem volt jó nekem, de most már jó, akkor most cserébe neked ne legyen jó. És ezzel mit érünk el? Miért kell a múltban élni? Hol van az a gondolat, hogy ne kívánd felebarátodnak, amit magadnak se kívánnál? Tartsuk magunkat inkább ehhez a gondolathoz. Ha a nemzeti oldal képes arra, hogy megértőbb és befogadóbb legyen, akkor nem lenne kultúrharc. Legyünk büszkék arra, hogy a kultúránk sokszínű, képes megtartani hagyományainkat, de mellette mégis modern és így képes üzenni a világnak. A kalocsai minta is akkor szép, amikor jó helyen van, nem akkor, amikor mindenütt…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s