Félelmetes, hogy milyen önző teremtés az ember… Még akkor is ha mindez nem szándékos, hanem csak ösztönös cselekvés. És néha ez az ösztön felülír minden tudatos cselekvést, ilyenkor aztán a kijózanodás sokkal fájdalmasabb. Hiszen tudjuk jól, mi az amit meg kell tennünk, mégis az önzés valahogy mindig sokkal erősebb ösztön.
Sőt, ami a legmegdöbbentőbb, hogy a szeretet is önző. Ezt a mai nap megtanultam. Komoly lecke volt, nem hinném, hogy egyhamar szabadulok a gondolattól. Pedig nem tettem semmi rosszat, egy bűnöm van, hogy szeretek, csak rossz helyen és rossz időben szándékoztam ezt bizonyítani. És erre utólag rájönni borzalmas érzés, főleg ha hozzásegítik az embert a felismeréshez. A másik ember kezébe adom a tőrt, hogy döfje a szívembe. És ez neki sem kellemes, hiszen szeretetből teszi ő is, nem haragból. Bele se gondolunk gyakran abba, hogy az önző szeretetünkkel micsoda fájdalmakat okozunk.
Fáj a szívem, de örülök, hogy a Jóisten megleckéztetett. Ami a legjobban fáj, hogy másnak kellett kimondania azt, amit nekem gondolnom se szabadott volna. Az ő szíve fájt az én vétkemért. De szerencsére van megértő szeretet is, ami rendezte a helyzetet. Tovább kell lépni, tanulva az esetből és még jobban figyelni a másikra és Istenre.