Egy megható újévi köszöntés

Az újévi jókívánságoknak sokféle formája akad. De olyan, amivel nemrég találkoztam, ritkán akad példa. Szebbre meg aztán végképp nem. Ilyenkor, újév első napjaiban felkeressünk a hozzánk közel állókat, rokonokat, barátokat, azokat pedig, akiktől a távolság elválaszt, vagy telefonon keressük fel, vagy sms-ben, esetleg e-mail-en kívánunk nekik boldog új évet. Mindenki másnak pedig egy facebook-posztban kívánhatjuk a legjobbakat az új évre.
De ez a mai köszöntés messze eltér ezektől. Igaz, a hagyománya ennek is megvolt, de bizonyos események fényében most mégis igazán varázslatosnak hat egyszersmind szívet facsarónak, még nekem is könnyet csalt a szemembe, ami igazán ritka alkalom. Hogy megérthessük ezt a köszöntést, utazzunk vissza kicsit az időben és lássunk miként kezdődött:
A múlt század nyolcvanas éveit írtuk. Nagyszüleim, akik mindketten tanárok, boldogan élnek, gyermekeik megházasodtak, lassan útban az első unoka is (ez lennék én). A másik oldalon pedig van egy kedves munkásember, akibe rengeteg szeretet szorult, de sajnos viszont nem nagyon szerették, úgyhogy gyakran nyúlt és nyúl ma is az italhoz. Ezért, és sok furcsa szokásáért gyakran kinevetik az emberek. Nekem viszont legtöbbször sírni támad kedvem, amikor ezt a szerencsétlen teremtést látom és reménykedek, hogy egyszer csak jobb lesz az élete. Szóval a nyolcvanas években valamikor ez az ember túl sokat ivott, lábai pedig már nem bírták tovább a megpróbáltatásokat és éppen a kapunk előtt esett össze. Nagyanyám és nagyapám éppen a munkából tartottak hazafelé, amikor észrevették a földön fekvő férfit. Nem küldték el a fenébe, hogy mégis mit keres a kapunkban, hanem talpra állították és bekísérték a házba, ahol meleg teával és süteménnyel kínálták. Ekkor már kezdett józanodni és könnyekkel küszködve köszönte meg nagyszüleim kedvességét. És ezután gyakran látott vendég volt nagyszüleim házában. Karácsonykor vagy éppen húsvét táján mindig boldog ünnepet kívánt, újévkor pedig sosem hiányzott az ő jókívánsága.
Azóta persze sok idő telt el. Nagyszüleim is meghaltak már, de szegény öreg még mindig jön és hozza a jókívánságait, most már szüleimnek, de ha kicsit felöntött a garatra, újra nagyszüleimet látja maga előtt és nekik is a legjobbakat kívánja. Bár lassan tíz év telt el papám halála óta ez a szegény bácsi még mindig gondol rá, amikor itt vannak az ünnepek.
Ma pedig én álltam vele szemben a kapuban, kezet fogtunk, ő pedig kérte, hogy adjam át a jókívánságait. Természetesen megígértem neki, hogy átadom és belenéztem a fájdalommal teli szemébe…
A fájdalom mögött a szeretet mécsesei pislákolnak…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s