Egy szerethető (?) válogatott

Magyarország – Norvégia 0:2 Azt hiszem ezt az eredményt nem kell túlságosan magyarázni. Aki látta a meccset, megpróbálja mihamarabb elfelejteni a magyar labdarúgás legfrissebb kudarcát. Egervári Sándor szerethető együttese újra igazi arcát mutatta szurkolóinak, egy kilátástalan, fantáziátlan játék képében. Sőt, ami nekem a legrosszabb volt, hogy néhány játékos kivételével csak a mezek “futottak” a pályán. A futás is erős szó, jó esetben kocogásról lehet csak szó, de az a szívtelen játék, amivel néhányan kirukkoltak tegnap este, az már egyenesen felháborító!
Ahogy Hajnal, úgy az egész csapat felett állt a norvég együttes
Pedig nem így indult az este. A magyar labdarúgó válogatott az utóbbi idők javuló tendenciájának hála, a 30. pozíciót foglalja el a FIFA világranglistáján, ami az utóbbi évek legjobb pozíciója. Barátságos meccs ide vagy oda, a jó teljesítményt ezen a meccsen is elvárta az a több ezer szurkoló, akik a standionban, vagy a tévékészülékek előtt nézték a mérkőzést. Kereshetjük az okokat, hogy miért is sikerült ennyire gyalázatosra az év lezárása, amit a szurkolók egy nagy molinón köszöntek meg. Egervári Sándor is úgy nyilatkozott a meccs előtt, hogy nem fog kísérletezni, a szokásos csapattal áll fel, hogy az összeszokást erősítse. Ezzel semmi probléma nincsen, hiszen egy jól működő válogatottnál ez elengedhetetlen feltétel. Mégis az az ember nyújtotta tegnap a legjobb teljesítmény, aki nem számít alapembernek: Király Gábor. 
Lehet, hogy túl sokat várok el ettől a csapattól, de hát a szurkolói lélek már csak ilyen. A mai, egyre bővülő világban, ahol jobbnál jobb csapatokat és játékosokat láthatunk meccselni, akkor eleve elkezdjük hozzájuk mérni a mieink teljesítményét. Újra és újra kénytelenek vagyunk belátni, hogy nem vagyunk egy szinten, még a norvégokkal sem, akik csak négy hellyel állnak előrébb a már emlegetett FIFA-világranglistán. Lassúak vagyunk gondolkodásban, reagálásban. A technikai képzettség megvan, de ezen a szinten ez már alapelvárás. Ha úgy tudnák olvasni futballistáink a játékot, ahogy a vízilabdázóink teszik, akkor bizony sokkal nagyobb reményekkel ülhetnénk le a tévé elé meccset nézni.
A taktikáról még egy szót. Lehet nem értek hozzá, bár sok meccset láttam már, az apró bakik a válogatott taktikájában mindig kiütköznek. A tegnapi meccsen például nagyon szembetűnő volt Varga Józsi második félidei játéka. Egervári meghúzta a szokásosat, és visszatette Vargát jobb védőnek, a középpályára, az ő posztjára érkezett Pátkai és Elek. Utóbbi jól játszott, lövésekkel próbálkozott, nem lehetett rá panasz, de nem szűrő volt, ahogy Pátkai sem tudott ebben a pozícióban kibontakozni, feljebb tolta saját játékát. Így a középpálya lényegében szűrő nélkül maradt, ezt pedig Varga próbálta betölteni, szokás szerint négy tüdővel rohangálva úgy, hogy a jobb szél se maradjon lezáratlanul. És így igazából egyik helyen sem volt. Bár várta a passzokat, amiket nem kapott meg, a meccs végén láthatóan kissé ideges is volt miatta, hogy csak ő hajt egyedül…
Megtörtént, kész. Veszünk egy nagy levegőt és jó magyar szurkolóhoz illően újra optimistán várjuk a következő találkozót, hogy újra csalódhassunk. A remény azért megmarad, hogy egyszer lesz egy szerethető válogatott.

Leave a Reply

%d bloggers like this: